Tartunk egy kisebb, informális találkozót így a határidő felé félúton :)

Szóval ha

• elakadtál a folyamatban, és tanács kéne,
• jól jönne némi inspiráció,
• nem egyedül fognál neki, de még nem tudod, kivel,
• kérdésed, észrevételed vagy ötleted van,
• vagy egyszerűen csak kíváncsi vagy,

akkor gyere el ötletelni, kérdezni, kíváncsiskodni május 5-én kedden délután fél7-kor a Károlyi kert sarkán nyíló kávézóba (Henszlmann Imre és Magyar utca sarok)!

A találkozó Facebook eseményét ITT éred el.

A részletes kiírást és a szövegeket pedig itt lentebb találod meg.

Ha eszedbe jutott már, hogy egy szöveg összefüggéseit képként jobban értenéd, vagy épp rajzban magyaráznál el másoknak egy gondolatmenetet, csatlakozz a kísérlethez, és próbáld ki, Te milyen grafikát tudsz kihozni egy tudományos szövegből!

A feladat: a listán szereplő művészet- és kultúraelméleti, rövid szövegrészletek egyikének képi feldolgozása, a tartalom és gondolatmenet vizualizációja. Fontos, hogy nem képzőművészeti alkotásokat és szabad asszociációkat várunk, hanem olyan képi jegyzeteket, adatvizualizációkat, infografikákat, amik a szövegekben foglalt információt és gondolatmenetet minél érthetőbben visszaadják!

Ezen belül többféle megközelítés lehetséges: központi kép(ek) vagy metafora követése, ha van; összetartozó csoportok, fogalmi háló és összefüggések kutatása; halmazok, mellé- vagy alárendelő és ok-okozati viszonyok ábrázolása stb. A vizualizáció tehát lehet figurális vagy teljesen absztrakt; szavakkal, címkékkel vagy jelmagyarázattal különböző mértékben ellátott; színes vagy fekete-fehér; vektoros grafika vagy egy ügyes firka – a létrehozók fantáziájára bízva, de az érthetőségi szempontot mindenképp szem előtt tartva!

A szövegrészleteket itt is megtalálod, de ha kérdésed van, a lenti e-mail címre is írhatsz.

A feldolgozást egyedül vagy akár párban is elkészítheted, és akár több szövegrészletet is kiválaszthatsz. A megoldásokat a szovegvizualizacio@gmail.com e-mail címre várjuk, jpg formátumú, max. 8 MB-os képek formájában 2015. május 31-ig. Kérjük, leveledben írj egy 1-2 mondatos szakmai bemutatkozást is.

Fontos: ez nem egy verseny, hanem egy kísérlet és kutatás! A megoldásokat egy ELTE és MOME oktatókból álló, vegyes szakmai zsűrivel (Balla Dóra, Babarczy Eszter, Hammer Ferenc, Seregi Tamás részvételével) feldolgozzuk, a legjobbakat lehetőség szerint itthoni és nemzetközi fórumokon is prezentáljuk, kiadványban bemutatjuk, illetve kiállítjuk*. (*Természetesen csak a hozzájárulásotokkal, és minden ilyen jellegű fejleményről időben tájékoztatást kaptok...! --> Lásd: Update1!)

Köszönjük és hajrá!

A lista: 

W. J. T. Mitchell: A kép és a szó (alfejezet A képek politikája c. kötetből)

Jacques Rancière: Esztétika és politika (részletek)

Gilles Deleuze & Felix Guattari: Rizóma (Mille Plateaux bevezető, részletek)

Walter Benjamin: A történelem fogalmáról (részletek)

Pierre Bourdieu: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához (részletek)

A felismerés, hogy a festészet képei elkerülhetetlenül konvencionálisak és a nyelvtől szennyezettek, nem taszít bennünket szükségképp a jelölők végtelen regresszusának szakadékába. Egyszerűen csak meggyőző erővel érzékelteti a művészettudomány számára, hogy mindig jelen van egy, a reneszánsz ut pictura poesiséhez[1] vagy a művészetek testvériségéhez hasonló gondolat. A szó és a kép dialektikája állandóan jelenlévőnek tűnik a jelek szövetében, amelyet egy kultúra sző maga köré. Csak a szövet jellege változik, a vetülékfonál és a láncfonál viszonya. A kultúra története részben a képi és a nyelvi jelek közötti, a dominanciáért folyatott, elhúzódó küzdelem története, mindegyik bizonyos tulajdonjogokat követel magának egy olyan „minőséget” illetően, amelyhez csak neki van hozzáférése. Olykor ez a küzdelem valamiféle szabadkereskedelemre emlékeztető viszonyban állapodik meg nyitott határokkal; máskor (mint Lessing Laokoónjában)[2] a határok zártak és az elkülönülés békéjét hirdetik meg. E küzdelem legérdekesebb és legbonyolultabb változatainak egyike az, amelyet a felforgatás viszonyának hívhatnánk: a nyelv vagy az ábrázolás önnön lelke mélyére pillant és felfedezi ott rejtőzködő ellenfelét. Ennek egyik változata kísértette a nyelvfilozófiát az empirizmus kibontakozása óta: az a gyanú, hogy a szavak, az ideák mögötti, végső referencia az elmében – a kép, a külső tapasztalat benyomása, amely a tudat felszínébe nyomódik, erre festődik vagy ezen tükröződik. Ezt a felforgató képet akarta Wittgenstein eltávolítani a nyelvből, ezt akarták a behavioristák kiűzni a pszichológiából, s a kortárs művészetelmélet-írók is ezt igyekeznek kihajítani magából a képi reprezentációból. A modern festészeti képről, miként a „hasonlatosság” ősi fogalmáról, végül is kiderült, hogy legbelső mechanizmusaiban nyelvi természetű.

Miért érzünk kényszert rá, hogy a szavak és a képek viszonyát politikai terminusokban gondoljuk el, mint territóriumért folytatott harcot, mint rivális ideológiák csatáját? […] …a szavak és képek közötti viszony – a reprezentáció, a jelentés és a kommunikáció birodalmán belül – azokat a kapcsolatokat tükrözi, amelyeket a szimbólumok és a világ, a jelek és a jelentések között rögzítünk. A szavak és képek közötti szakadékot ugyanolyan szélesnek képzeljük, mint a szavak és dolgok közöttit, mint a (legszélesebb értelemben vett) kultúra és természet közöttit. A kép az a fajta jel, amely úgy tesz, mintha nem jel lenne, hiszen természetes közvetlenségnek és jelenlétnek mutatja magát (avagy a hívő számára valóban az is). A szó nem más, mint a „másik oldal”: az emberi akarat mesterséges, önkényes terméke, amely szétszakítja a természetes jelenlétet azzal, hogy nem természetes elemeket vezet be a világba: az időt, a tudatot, a történelmet és a szimbolikus közvetítés elidegenítő közbülső lépcsőjét. E szakadék variánsai újra felmerülnek azokban a megkülönböztetésekben, amelyeket a jelekre alkalmazunk saját típusukon belül. Van a természetes, mimetikus kép, amely úgy néz ki, mint az, amit reprezentál, „megragadja” azt, s van ennek képi riválisa, a mesterséges, expresszív kép, amely nem „nézhet ki” úgy, mint amit reprezentál, mert az csak szavakkal közölhető. Van a szó, amely természetes képe annak, amit jelent (mint a hangutánzás esetében) és van a szó mint önkényes jelölő. Továbbá az írott nyelvben szakadás áll fenn a tárgyak képeit felhasználó „természetes” írás és a hieroglifák, valamint a fonetikus ábécé önkényes jeleit felhasználó írás között.

Mit gondoljunk a verbális és képi reprezentáció közötti küzdelemről? Szerintem helyezzük történeti keretbe, s kezeljük úgy, mint olyan harcot, amely kultúránk alapvető ellentmondásait állítja magának az elméleti diskurzusnak a közepébe; ne persze úgy, mint valamilyen mindent átfogó jelelmélet keretén belül megköthető békeszerződés tárgyát. A fő kérdés tehát nem a szavak és képek közötti szakadás begyógyítása, hanem annak felismerése, hogy ez milyen érdekeket és hatalmakat szolgál. Egy ilyen megközelítés természetesen csak olyan álláspontról érhető el, amely azzal kezdi, hogy a szavak és képek viszonyáról szóló összes elmélet hitelét kétségbe vonja, ugyanakkor intuitíve meg van győződve arról, hogy létezik valamiféle alapvető különbség. Úgy tűnik, Lessingnek például tökéletesen igaza van abban, hogy radikálisan különböző módoknak vagy reprezentációnak tekinti a költészetet és a festészetet, ugyanakkor „tévedése” (amellyel elmélete mindazonáltal terhelt) az, hogy olyan analóg szembeállításokban tárgyiasítja e különbséget, mint természet és kultúra, tér és idő.

Milyen analógiák lennének kevésbé tárgyiasultak, kevésbé rejtelmesek, alkalmasabbak a szó és a kép közötti különbség történeti kritikájának megalapozására? Az egyik lehetséges modell két olyan különböző nyelv közötti viszony lehetne, amely hosszú ideje kölcsönhatásban él, és gyakorlattá vált kölcsönös átfordításuk egymásba. Természetesen ez az analógia távolról sem tökéletes. A nyelv javára elfogult, s minimalizálja a szavak és képek közötti kapcsolat kialakításának nehézségeit. Hiszen jobban tudjuk, hogyan kapcsoljuk össze az angol és a francia irodalmat, mint az angol irodalmat és az angol festészetet. A másik kínálkozó analógia az algebra és a geometria viszonya: az egyik önkényes, folyamatosan olvasható fonetikus jelekkel dolgozik, a másik ugyancsak önkényes alakokat jelenít meg a térben. Ennek az analógiának a vonzereje abban rejlik, hogy erősen hasonlít az illusztrált szövegben megjelenő szó és kép viszonyára; a közöttük lévő viszony a kölcsönös átfordítás, értelmezés, illusztráció és díszítés bonyolult viszonya. A gond az vele, hogy túl tökéletes: úgy fest, a szó és kép közötti rendszeres és szabály vezérelte átfordítás megvalósíthatatlan ideálját kínálja. Olykor jól jön egy megvalósíthatatlan ideál, de csak amíg tudatában vagyunk megvalósíthatatlanságának. A matematikai modell előnye, hogy a szó és kép értelmező és reprezentációs kiegészítő voltát sugallja, tehát azt, hogy az egyik megértése elkerülhetetlenül a másikhoz látszik utalni bennünket.

A modern korban ennek az utalásnak a fő iránya a megnyilvánuló, felszíni tartalomként vagy „anyaginak” elgondolt képtől indulna a képi felszín mögött lévő látens, rejtett jelentésként elgondolt szó felé. Freud az Álomfejtésben „az álmok tehetetlensége” kapcsán úgy beszél a logikai, verbális kapcsolatokról és látens álom-gondolatokról, hogy összehasonlítja „a fizikai anyagot, amelyből az álmok készülnek” a vizuális művészet anyagával:

Hiszen hasonló korlátokba ütköznek az ábrázoló művészetek, a festészet és szobrászat is, szemben a költészettel, amely a beszéddel élhet. A tehetetlenség oka ott is az anyagban rejlik, amelynek megmunkálásával igyekszik e két művészet valamit kifejezésre juttatni. Amikor a festészet még nem ismerte a rá vonatkozó törvényeket, még próbálkozott azzal, hogy kiegyenlítse ezt a hátrányt. Régi képeken festett szalagok lógnak ki a megfestett személyek szájából, amelyek írásban közlik a beszédet, amelynek képi ábrázolására a festő képtelen volt. (Álomfejtés (Budapest: Helikon, 1985, fordította Hollós István), 223.)

Freud szerint a pszichoanalízis a kifejezés „rá vonatkozó törvényeinek” a tudománya, e törvények a néma kép értelmezését kormányozzák. Akár álomban, akár a mindennapi élet színterein jön létre ez a kép, az analízis a félrevezető és tagolatlan képi felszín mögött rejlő verbális üzenet kibontásának módszerével szolgál.

Eszünkbe kell jusson azonban, hogy létezik egy ellentétes hagyomány, amely az értelmezést éppen ellenkező irányba haladónak gondolja el: a verbális felszíntől a mögötte keresendő „látásig,” az állítástól „a logikai térben lévő képig,” amelytől az előbbi értelmet nyer, a szöveg lineáris előadásától az azt rendező „struktúrákig” és „formákig.” Annak felismerése, hogy ezek a „képek” – amelyekről Wittgenstein azt gondolta, hogy a nyelvben rejlenek – nem természetesebbek, automatikusabbak vagy szükségszerűbbek, mint bármilyen más általunk létrehozott kép, rávezethet bennünket arra, hogy kevésbé rejtelmesnek tartsuk őket és ekként is használjuk. Az ilyen alkalmazások közül a legfőbb egyrészt a képek ékesszólása iránti megújuló tisztelet lenne, másrészt a nyelv érthetőségébe vetett azon hit megújítása, hogy a diskurzus igenis világokat képez és a dolgok állását vetíti ki, amelyek konkrétan lefesthetők és más reprezentációkkal összevetve ellenőrizhetők. Talán a képzelőerő szabaddá tétele húzódik meg ama belátás mögött, hogy világunk nagy részét mi teremtjük a verbális és képi reprezentációk közötti dialógusból, s hogy nem az a feladatunk, hogy feladjuk ezt a dialógust a természet közvetlen meghódítása kedvéért, hanem hogy belássuk, a természet a társalgás mindkét résztvevőjét áthatja.

[1] ut pictora poesis: „ahogy a festészet, úgy a költészet”, vagyis a költészet hasonlatossága a festészethez (Horatiustól származó, a reneszánszban sokat hangsúlyozott elv)

[2] G. E. Lessing 1766-os művében éppen a művészetek szétválasztása mellett és egyben az ut pictora poesis elv előírásként való tisztelete ellenében érvel: a költészet nem lehet olyan, mint a festészet, mert az előbbi időbeli, az utóbbi pedig térbeli művészet.

(Forrás: Szőnyi György Endre, Szauter Dóra (szerk.), A képek politikája: W. J. T. Mitchell válogatott írásai, Szeged, JATE Press, 2008.)

[…]

Amit én az „érzékelhető felosztásának”[1] nevezek, nem más, mint azoknak az érzéki evidenciáknak a rendszere, amelyek egyszerre jelzik egy közösség létezését, és azokat a választóvonalakat, amelyek ebben az egyes összetevők helyét és osztályrészét kijelölik. Az „érzékelhető felosztása” tehát egyszerre rögzíti a közös felosztását és az egymást kizáró részeket. Az osztályrészek és helyek kiosztása a terek, az idő és a tevékenységi formák felosztásán alapul, ez határozza meg azt is, hogyan hajlandó egy közösség az osztozásra, és hogyan veszi ki a részét egyik vagy másik ember ebből az osztozásból. Arisztotelész megfogalmazása szerint az állampolgár az, akinek része van az állam irányításában, és abban is, hogy az állam irányítja. Csakhogy ezt a részesedést megelőzi egy másfajta osztozás, amely kijelöli, kiknek lehet részük a részesedésben. A „beszélő állat” Arisztotelész szerint „politikus állat” (zoon politikon). De a rabszolga, bár érti a beszédet, „birtokolni” nem birtokolja. A kézművesek, mondja Platón, nem foglalkozhatnak a közügyekkel, mert nincs idejük másra, mint a munkájukra. Nem lehetnek más helyen, mert a munka nem vár. Az érzékelhető felosztása láthatóvá teszi, ki lehet részes a közösségben tevékenységétől, illetve tevékenységének térbeli kereteitől függően. „Foglalkozásuk” milyensége ily módon meghatározza közösségbeli kompetenciájukat vagy inkompetenciájukat. Ez határozza meg, hogy láthatóak vagyunk-e egy közös térben, szót kapunk-e a közös dolgokban, stb. A politika mélyén van tehát egyfajta „esztétika”, amelynek semmi köze a politika „tömegek korára” jellemző „esztétizálásához”, amelyről Benjamin beszél. Esztétikán itt nem azt értem, hogy valamely művészeti akarat, a nép gondolkodásmódja perverz módon műalkotásként birtokba veszi a politikát. […] Az idők és terek, a látható és a láthatatlan, a beszéd és a zaj határvonalainak kijelölése ez, amely egyszerre határozza meg a politika mint tapasztalat színterét és tétjét. A politika a láthatóról szól és arról, ami a láthatóról mondható, azokról, akik rendelkeznek a látás kompetenciájával és a kimondás jogával; a terek birtoklásáról és az idő lehetőségeiről.

Ebből az elemi szintű esztétikából kiindulva vethetjük fel az „esztétikai gyakorlatok” kérdését, ahogy mi értjük, azaz a művészeti gyakorlatok áthatóságának formáiként, az általuk elfoglalt hely szerint, aszerint, hogy „mit tesznek” a közösség szeme láttára. A művészeti gyakorlat is „tevékenységi forma”, a tevékenységi formák általános munkamegosztásának része […].

[…]

A művészetnek nevezett jelenséget illetően a nyugati hagyományban valójában három nagy rendszert különböztethetünk meg. Itt van mindenekelőtt az, amit legszívesebben a képek etikai rendszerének nevezek. Ebben a rendszerben a „művészet” nincs-ilyenként azonosítódik, hanem a képek kérdésének rendelődik alá. Van egy típusú létező, a képeké, amelynek két kérdésre kell választ adnia: az eredetére, vagyis igazságtartalmára, illetve a rendeltetésére: arra, hogy mire használják el, és milyen hatást vált ki. […] …nincs művészet, csak mesterségek vannak. […] Ebben a rendszerben az a kérdés, hogyan viszonyul a képek létmódja az ethoszhoz,[2] az egyén és a közösségek életviteléhez. Ez a kérdésfeltevés nem engedi meg, hogy a „művészet” mint olyan individuummá váljon.

A művészet poétikus – vagy reprezentációs – rendszere elkülönül a képek etikai rendszerétől. Az előbbi a művészetet – vagy inkább a művészeteket – a poézis mimézis fogalompárban határozza meg. A mimetikus elv alapjában véve nem normatív elv, amely kimondja, hogy a művészetnek a mintáihoz hasonló másolatokat kell előállítania. Hanem mindenekelőtt pragmatikus[3] elv, amely a mesterségek (a tevékenységi formák) általában vett területén belül különít el bizonyos mesterségeket, melyek sajátos dolgokat, tudniillik utánzatokat hoznak létre. Ezek az utánzatok kétféle ellenőrzésnek vannak alávetve: egyrészt annak, amellyel a mesterségek termékeit a használat során szokásosan ellenőrzik, másrészt annak, hogy a beszéd és a kép megfelel-e az igazság törvényeinek. Ezt a hatalmas műveletet hajtja végre a mimézis fogalmának arisztotelészi kidolgozása, és a tragédia cselekményének juttatott kiváltságos szerep. Ezáltal a költeményben megjelenő tett, a cselekvő embereket megjelenítő akciókat elrendező meseszövés kerül előtérbe, a képen látható létezőt, a modelljéről valló másolatot háttérbe szorítva. […] Így az utánzatok összefüggő területének külső elhatárolását szabályozó elv egyben a halmazba tartozás normatív elve is. Ez fejlődik olyan normatív formákká, melyek kijelölik a feltételeket, amelyek alapján az utánzatokat egyik vagy másik mesterséghez tartozónak ismerhetjük el […]. ezek a normatív formák meghatározzák az ábrázolható és az ábrázolhatatlan elosztását, a műfajok megkülönböztetését az ábrázolt dolgok szerint, a hasonlóság elosztását, a műfajok megkülönböztetését az ábrázolt dolgok szerint, a kifejezésmódok alkalmazási elveit, a műfajok, azaz az ábrázolt témák szerint, a hasonlóság elosztását a valószerűség, megfelelés vagy összefüggés elvei szerint, a művészi ágak elkülönítésének és összehasonlításának kritériumait, stb.

Poétikainak abban az értelemben nevezem ezt a rendszert, hogy a művészeteket – az, amit a klasszikus kor „szépművészetnek” nevez – a tevékenységi formák osztályozásán belül határozza meg, következésképpen kijelöli a tevékenység helyes formáit csakúgy, mint az utánzás értékeléséét. Reprezentációsnak abban az értelemben nevezem, hogy a tevékenység, a látás és megítélés e formáit a reprezentáció, vagyis a mimézis fogalma vezérli. […] a mimézis […] nem művészeti eljárás, hanem a művészetek láthatóságának rendszere. A mesterségek láthatóságának rendszere függetleníti a művészeteket, de egyben a tevékenységek és foglalatosságok általános rendjébe illeszti azt a függetlenséget. […]

Ezzel a reprezentációs rendszerrel áll szemben az a másik, amelyet a művészetek esztétikájának nevezek. Esztétikának, mert a művészet meghatározása már nem a tevékenységi formák megkülönböztetésén belül határozódik meg, hanem annak alapján, hogy a művészet termékei sajátosan érzékelhető létmóddal rendelkeznek. Az esztétika szó ez esetben nem a művészetkedvelők érzékenységéről, ízlésről és gyönyörűségéről szóló teóriára utal. […] A művészetek esztétikai rendszere a művészetet tisztán a különössel azonosítja, és feloldja minden specifikus szabály, a témák, a műfajok és művészeti ágak mindenfajta hierarchiája alól. De ezzel egyben porrá zúzza a mimézis korlátját is, amely a művészi tevékenyégi formákat megkülönböztette az egyéb tevékenységi formáktól, szabályait pedig elválasztotta a társadalmi foglalatosságok rendjétől. a művészet abszolút egyediségét állítja, és ezzel lerombolja ennek az egyediségnek mindenféle gyakorlati kritériumát is.

[…]

Azt mondhatjuk, hogy amit a modernség zavaros megnevezésével illetnek, valójában a művészetek esztétikai rendszere.

[…]

[1] A mű eredeti címe: Le Partage de sensible: Esthétique et politique, vagyis Az érzékelhető felosztása: Esztétika és politika

[2] ethosz: erkölcs, erkölcsösség, erkölcsös magatartás; magatartásminta, viselkedési mód

[3] pragmatikus: gyakorlati

(Forrás: Jacques Ranciére,  Esztétika és politika, Budapest, Műcsarnok, 2009.)

Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt[1]. De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis mennyiség. […]

A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált anyagokból, teljesen eltérő időkből és gyorsaságokból áll össze. […] A könyv efféle elrendeződés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz senkinek nem jelzője. Többféleség — de nem lehet tudni, mi következik a többféléből, ha már nem tulajdonítjuk senkinek (ha nem jelző), vagyis ha főnévi szintre emelkedik. […] irányulhat egy szervek nélküli test felé is, mely megállás nélkül szétbontja a szervezetet, nem-jelentő részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban, és ami olyan alanyokat tulajdonít magának, amelyeknek egyetlen nevet enged meg csupán, egy hajdani intenzitás nyomaként. Mi lehet a könyv szervek nélküli teste? […] Nincs különbség aközött, amiről a könyv szól és a mód között, ahogy azt megírták. A könyvnek tehát nincs többé tárgya. Csak mint elrendeződés lesz az, ami, összekapcsolódva más elrendeződésekkel, más szerv nélküli testekkel. […] Nem másról van szó, mint a sokféleségekről, a vonalakról, rétegekről és szegmentumokról, a szökésvonalakról és intenzitásról.

[…]

A könyvek egyik első típusa a gyökér-könyv. A fa máris a világ képe, illetőleg a gyökér a fa-világ képe. Ez maga a klasszikus könyv, mint szép, organikus, jelentő és szubjektív interioritás (a könyv rétegei). A könyv imitálja a világot, ahogy a művészet a természetet: sajátos eljárások révén kivitelezhető az, amit a természet már nem képes létrehozni. A könyv törvénye, a reflexió törvénye, az Egy kettő lesz. […] A természet nem így működik: maguk a gyökerek is karógyökerek, számos oldalsó és körkörös, de nem kétágú elágazással. A szellem késésben van a természethez képest. Még a könyv is a maga természeti valójában, tengelyével és körülötte lévő levélzetével nem más, mint egy egyenesen mélyre hatoló karógyökér. […] A bináris logika a fa-gyökér spirituális valósága. A nyelvészet — ez a „fejlett” tudományág — is ezt a fa-gyökér alapképet őrzi; ez az, mellyel a klasszikus gondolkodáshoz kötődik (Chomsky és a szintagmatikus fa, az S pontból indul ki és dichotomikusan[2] halad előre). Vagyis ez a gondolkodás sosem értette a sokféleséget: ahhoz, hogy spirituális módszerének követésekor eljusson a kettőhöz, egy erős egység tételezésére van szüksége. Ami pedig a tárgyat illeti, valószínű, az Egyből egyenesen a háromhoz, négyhez vagy öthöz juthatunk, követve a természetes módszert, feltéve, ha rendelkezünk egy erős egységgel, a karógyökér egységével, mely a mellékgyökereket tartja. Nemigen megy másként. […]

A hajszálgyökérrendszer vagy nyalábos gyökér a könyv második formája, melyre előszeretettel hivatkozik modernitásunk. Ez esetben a főgyökér elhalt, vagy elpusztul szélsőségeinek irányában; mellékgyökerek közvetlen sokasága ráoltódik, és nagy fejlődésnek indul. Ez esetben a főgyökér elhalása természetes realitás ugyan, viszont annak egysége, mint múltbeli, vagy még eljövendő, mint lehetséges egység éppúgy fennmarad. […]. A hajtásból következő plusz, kiegészítő dimenzióban az egység folytatja szellemi munkáját. […] A szériákat sokszorosító, vagy a sokféleséget növelő modern módszerek például a linearitás irányában hatnak, míg a totalitás egysége egy másik dimenzióban, a kör, illetve a ciklus dimenziójában érvényesül. […] A nyalábos rendszer tehát nem igazán szakít a kettősséggel, a szubjektum és objektum, a természetes és szellemi realitás komplementaritásával: az egység kialakulása a tárgyban továbbra is gátakba, akadályokba ütközik, míg a szubjektumban egy újfajta egység győzedelmeskedik. […] A világ kaotikussá vált, a könyv azonban továbbra is a világ képe, hajszálgyökér-kozmosz a gyökér-kozmosz helyett. Fura misztifikáció a könyv misztifikációja, hiszen minél inkább részekre bontott, fragmentált, annál inkább teljes. A könyv mint imago mundi[3], valóban elég érdektelen gondolat. Valójában nem elég azt mondani: Éljen a sokféle — bár nem könnyű ilyeténképpen felkiáltani. Semmiféle tipografikus, lexikális vagy szintaktikai ügyesség nem elegendő e kiáltás hallatására. A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabb rendű dimenzió bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezőleg, egészen egyszerűen a már rendelkezésre álló, n–1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belőle mindig kivonható). Kivonni az egyet a konstituálandó sokból; írni az n–1 dimenzióban. Ezt a rendszert lehetne rizómának nevezni. A rizóma mint földalatti gyökér egyértelműen különbözik a gyökerektől és a hajszálgyökerektől. A hagymák, a gumók rizómák. […] Vannak ilyen állatok is, amelyek falkába verődnek; a patkányok rizómák. A földalatti vacok is az, mindegyik funkciójában, mint lakás, mint készletezés, mint kimozdulás, mint kitérés, vagy mint szakítás. A rizómának számos formája létezik, a felületi szerteágazó nyúlványaitól gumóvá és hagymává tömörült változatokkal bezáróan. […]

1° és 2° A kapcsolódás és heterogeneitás elvei: a rizóma bármely pontján kapcsolódhat és kapcsolódnia is kell bármely más rizómával. E tekintetben teljesen különbözik a fától vagy a gyökértől, melyek rögzítenek egy pontot, megszabnak bizonyos rendet. A Chomsky-féle nyelvészeti fa (ágrajz) az S pontból indul ki, és mindig kettős osztódással halad előre. A rizómában éppen ellenkezőleg a viszonylat, a vonatkozás, a kapcsolódás nem szükségszerűen nyelvi jellegű. […] A rizóma folyton szemiotikai láncszemekkel, hatalmi szervezetekkel és helyzetekkel lép kapcsolatba, melyek a művészetekre, tudományokra, társadalmi harcokra vonatkoznak. A szemiotikai láncszem olyan, mint valami gumó, mely egymástól igen eltérő, de nem kizárólag nyelvi cselekvéseket gyűjt egybe, hanem az észlelés, a mimika, a gesztikulálás, a felfogás cselekvéseit is: nincs önmagában álló nyelv, sem nyelvi univerzalitás, hanem dialektusok vannak, nyelvjárások, rétegnyelvek, az argó és speciális nyelvek konkurenciája, versenye. […]

3° Sokféleség elve: a sokféle csak akkor szakít végleg az Eggyel mint alany (szubjektum), vagy tárgy, mint természetes vagy szellemi realitás, mint kép és világ, ha főnévként kezeljük, mint a sokféle. A sokféleségek rizomatikusak, és leleplezik a fás ál-sokféleségeket. Nincs semmi egység, ami alapja (mondhatni karógyökere) lehetne a tárgynak, egység, ami kettéoszlana a szubjektumban. […] A sokféleségnek nincs se alanya, se tárgya, csak határozói, méretei, dimenziói vannak, melyek nem tudnak anélkül növekedni, hogy annak természete meg ne változna (a kombinációs törvények tehát a sokféleséggel együtt növekednek). […] Az elrendeződés pontosan a dimenziók ilyen növekedése a sokféleség irányába, mely szükségszerűen változik kapcsolódásai emelkedésének arányában. A rizómában nincsenek olyan pontok vagy pozíciók, amilyenek a struktúrában, a fában, a gyökérben találhatók. …] Vagyis a szám megszűnt mint univerzális/egyetemes fogalom, mely a térben elfoglalt helye alapján méri az elemeket, sokkal inkább maga is a dimenziók függvényében változó sokféleség lett (a terület elsősége a területhez kapcsolódó összetett számokhoz képest). Nincsenek mértékegységek, csak mértékek sokfélesége van, változatok vannak. […] Az összes sokféleség síkszerű, lapos, amennyiben a teljes dimenziót betöltik, elfoglalják: tehát a sokféleségek konzisztens síkjáról beszélhetünk, bár e „sík” a körülötte kialakuló kapcsolódások számának megfelelően növekvő dimenzió. […] A konzisztenciasík (rács) minden sokféleség külseje. […] A könyv számára tehát az lenne az ideális, ha minden dolgot ilyen külső síkra tudna kiteregetni, egyetlen lapra, egyazon alapra: megélt események, történelmi meghatározások, fogalmak, individuumok, társadalmi csoportok és formációk. […]

  4° Nem-jelentő szakadás elve: a túlságosan jelentő törések ellen, melyek struktúrákat választanak el, vagy áthaladnak bizonyos struktúrán. A rizóma bárhol megszakítható, bárhol megtörhető, hiszen vonalai mentén újból lesz. Az állat-rizómába rendeződő hangyák nagy része ugyan megsemmisíthető, újraszerveződésüket azonban nem lehet megakadályozni. Minden rizóma szegmentációs vonalakból áll […]. Amikor a szegmentációs vonalak elszakadnak, szétrobbannak, a rizómában törés jön létre, a törésvonal része a rizómának. […]

Elképzelhető, hogy az evolúciós sémák már nem a régi fa-, illetve leszármazási modellt követik. A vírus bizonyos feltételek mellett csírasejtekhez is kapcsolódhat és egy komplex faj sejtjének génjeként továbbíthatja önmagát; mi több, képes eltűnni, egy egészen más faj sejtjeibe jutni […]. Vírusainkkal rizómát alkotunk, vagy még inkább azt lehetne mondani, vírusaink által más állatokkal kerülünk rizomatikus kapcsolatba. […] A rizóma antigenealógia[4].

Ugyanez igaz a könyvre és a világra: a könyv nem kép a világról, ahogy azt egy mélyen gyökerező hit sejteti. A könyv rizómát alkot a világgal, a könyv és a világ nem-párhuzamos módon fejlődnek, a könyv biztosítja a világ deterritorizálását[5], ugyanakkor a világ a könyv újraterritorizálásán munkál, míg a könyv deterritorializálja magát a világban (ha képes rá és megteheti). A bináris logika függvényébe illeszkedő utánzás nem igazán megfelelő fogalom az egészen más természetű jelenségek megértéséhez. […]„A részegség a bennünk lévő növény győzedelmes kitörése.” Követni kell a rizómákat a szakadás mentén, meghosszabbítani, megnyújtani, felváltani a szökésvonalat, váltogatni azt eladdig, hogy egy n dimenziójú és irányaiban megtört, megszakított vonalat produkáljunk, a lehető legelvontabbat, a legkanyargóbbat. Követni kell a növényeket […].

5° és 6° A térképrajzolás és a képlevonás elve: a rizóma nem vonható egyetlen strukturális vagy generatív modell elvárásainak rendszerébe. […] A genetikai tengely vagy a mélystruktúra nem más, mint egy végtelenségig reprodukálható másolási elv. A fa logikája a másolás és a reprodukció logikája. […] Egészen más a rizóma, térkép és nem másolat. Térképrajzolás és nem másolatkészítés. […] A térkép szemben áll a másolattal, mert a térkép teljes egészében nyitott a kísérletezés felé, s így rálátása van a valósra. […] Szét is lehet tépni, kifordítani, befordítani, bármely elrendezéshez kész alkalmazkodni, akár egy személy, akár egy csoport vagy társadalmi formáció is nekifoghat. Falra is rajzolható, műalkotásnak is elmegy, de politikai cselekvésnek, vagy éppen meditációnak is tárgya lehet. […] A térképnek számos bejárata van, szemben a másolattal, ami mindig „ugyanarra” tér vissza. A térkép performancia kérdése, míg a másolat mindig egy állítólagos „kompetenciára” utal. […]

Vajon a térkép és a másolat, vagyis a jó és a rossz oldal szembeállításával nem alkotunk-e újra valami egészen egyszerű dualizmust? Mert ugye a térkép sajátja az, hogy másolható? Ugye minden rizóma keresztez gyökereket, sőt néha még össze is keveredik velük. S vajon nincsenek-e a térképen olyan redundáns jelenségek, melyek mintha a térkép saját másolatai lennének? Nincsenek-e a sokfélének olyan rétegei, melyekből egységek és teljességek, masszív tömörülések, mimetikus mechanizmusok, jelentő hatalomátvételek, szubjektivitások keletkeznek? […] Mindig az imitáló alkotja meg és csábítja el modelljét. A másolat a térképet már képpé alakította, a rizómákat már gyökerekké és hajszálgyökerekké változtatta. A jelentésnek és a szubjektivációnak a tengelyeit követve rendbe szedte, stabilizálta, semlegesítette a sokféléket. […] Ezért olyan fontos, hogy megkíséreljük a másik műveletet, ami ellentétes ugyan, mégsem szimmetrikus. Vissza kell csatolni a másolatokat a térképre, rizómára kellene vonatkoztatni a gyökereket és a fákat. […] Ha igaz az, hogy a térképnek vagy a rizómának alapvetően többszörös bejárata van, akkor még az is elképzelhető, hogy a másolatok vagy a fa-gyökerek útján is beléphetünk, a szükséges elővigyázatosság betartása mellett (megint egyszer lemondunk a manicheus dualizmusról). […] A rizómákban léteznek fa-, illetve gyökérstruktúrák, ugyanakkor egy faág vagy egy gyökérelágazás is képes rizómaként kihajtani, rügyezni.

[…]

A gondolkodás nem fa jellegű, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag. […] Sok embernek van fa a fejében, de maga az agy sokkal inkább fű, mint amennyire fa. […] A neurológusok, a pszichofiziológusok egy hosszú távú és egy rövid távú (a pillanat idejére vonatkozó) emlékezetet különböztetnek meg. Márpedig a különbség nem csupán mennyiségi jellegű: a rövid emlékezet rizóma típusú, diagram, míg a hosszú távú emlékezet fa jellegű és központosított (lenyomat, másolat vagy fénykép). […]

A fa vagy a gyökér a gondolkodás igen szomorú képét keltik, mely mindig egy magasabb rendű egységből, központból vagy szegmentumból kiindulva csak imitálja a sokfélét. […] A fa jellegű rendszerek hierarchikusak, jelentő és szubjektivációs középponttal rendelkeznek. […] A hierechián alapuló rendszerben az individuum csak egyetlen aktív szomszédját ismeri el, azt, aki a hierarchiában felette áll. A továbbító csatornák előre ki vannak építve: a fa-rajz létezésében megelőzi az individuumot, aki egy adott ponton a rendszerbe illeszkedik.

[…]

Foglaljuk össze a rizóma főbb jegyeit: a fákkal vagy azok gyökereivel ellentétben a rizóma bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni, vonásai nem szükségszerűen azonos természetű vonásokra utalnak, igen eltérő jelviszonyokat hoz működésbe, sőt nem-jel állapotokat is. A rizóma nem vezethető vissza sem az Egyre, sem a sokfélére. Nem Egy, mely kettővé, vagy közvetlenül hárommá, néggyé vagy ötté stb. válik. […] Nem egységekből, hanem dimenziókból áll, vagy még inkább mozgásban lévő irányokból. Nincs se kezdete, se vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad. […] Egy ilyen sokféle nem változtatja meg dimenzióit anélkül, hogy természete önmagában ne változna, és ne alakulna át. Szemben a struktúrával, amely bizonyos pontok és pozíciók együttese, […] a rizóma csupán vonalakat húz: szegmentumok, rétegek, dimenziók vonalait […]. Ezeket a vonalakat vagy szálakat nem lehet összetéveszteni a fa típusú levonatokkal, melyek csupán pontok és pozíciók között lokalizálható viszonyok. Szemben a fával, a rizóma nem reprodukálható tárgy: nincs szó se külső reprodukálásról, mint a fa-kép, se belső reprodukálásról, mint a fa-struktúra esetében. A rizóma antigenealógia. Rövid távú emlékezet, illetve ellenemlékezet. A rizóma variációk, terjeszkedés, hódítás, rabul ejtés, dugványozás útján terjed. Szemben a grafizmussal, a rajzzal vagy a fényképpel és a másolattal, a rizóma arra a térképre utal, amit létre kell hozni, meg kell alkotni, amely mindig szétszedhető, kapcsolható, megfordítható, módosítható, többszöri ki- és bejárattal, a maga szökésvonalaival. A másolatokat kell a térképre vonatkoztatni, és nem fordítva. A központosított, hierarchikus kommunikációjú és előre kialakított viszonylatú rendszerekkel szemben (még ha azok többközpontúak is), a rizóma központ nélküli, nem hierarchián alapuló és nem jelentő rendszer; tábornok nélküli, rendező emlékezet, illetve központi automatizmus nélkül, csupán az állapotok áramlása határozza meg. A rizóma a szexualitáshoz, az állathoz, a növényhez, a világhoz, a politikához, a könyvhöz, a természetes és a nem természetes dolgokhoz fűződő kapcsolatainkat kérdőjelezi meg, egészen más, mint a fa kapcsolata: megannyi „valamivé válás”.

[…]

[1] Anti-Ödipusz: Gilles Deleuze és Felix Guattari 1972-es könyve, a Kapitalizmus és skizofrénia első könyve, a második a Milles Plateaux („ezer fennsík”) 1980-ból.

[2] dichotómia: kettősség, kettéválasztás

[3] imago mundi: olyan ábra, amely a világmindenség képmása, s annak lényegi összefüggéseit sűríti egy képbe

[4] genealógia: származástan

[5] deterritorizál: tértől elszakít, reterritorizál: újra/új térbe helyez, (territorizál: térbe helyez)

(Forrás: http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/fu/deleuze/foszoveg.htm)

[…]

V

A múlt igazi képe elsuhan előttünk. Egy felvillanó képben lehet csupán a múltat megragadni; abban a soha vissza nem térő pillanatban, amelyben éppen megismerhető. „Az igazság nem fog elszaladni előlünk” – ez a Gottfried Kellertől származó mondás azt a helyet mutatja a historizmus történelemképén, ahol a történelmi materializmus rést üt rajta. Mert a múlt képe pótolhatatlan; minden jelennek, amely nem ismeri föl benne, hogy rá utal, tartania kell tőle, hogy elveszíti.

[…] 

IX

Szárnyam kész elröppenni már,
én visszafordulok,
mert szerencsém nem volna, bár
maradnék holtig ott.
Gerhard Scholem: Angelus üdvözlete

(Tótfalusi István fordítása)

 Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyal ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.

[…] 

XIII

Ügyünk napról napra világosabb lesz,
s a nép napról napra okosabb.

Josef Dietzgen: Szociáldemokrata filozófia

 A szociáldemokrata elméletet, s még inkább a gyakorlatot, a haladás olyan fogalma határozta meg, amely nem a valósághoz igazodott, hanem a dogma igényével lépett föl. A szociáldemokraták fejében úgy festett a dolog, hogy a haladás, először is, magának az emberiségnek (nemcsak a készségeknek és az ismereteknek) a haladása. A haladás, másodszor, végeérhetetlen (az emberiség végtelen tökéletesíthetőségének megfelelően). Végül, harmadszor, lényegében véve feltartóztathatatlan (önmagától egyenes vonalú vagy spirál alakú pályát fut be). Mind a három állítmány vitatható, és bármelyiket kikezdheti a kritika. De ha a végsőkig visszük, akkor vissza kell nyúlni mögéjük, s arra kell irányítani a kritikát, ami mind a háromban közös. Az emberi nem történelmi haladásának képzete elválaszthatatlan a homogén és üres időben lezajló folyamat képzetétől. Ezt kell bírálat alá vennünk, csak ezen az alapon gyakorolhatunk kritikát a haladás képzete fölött általában. 

XIV

Eredet a cél

Karl Kraus: Szavak versben

A történelem olyan konstrukció tárgya, mely nem a homogén és üres, hanem a Most-tal kitöltött időben megy végbe. Robespierre számára az antik Róma Most-tal telített múlt volt, amelyet kiszakított a történelem kontinuumából. a francia forradalom a föltámadt Rómának gondolta magát. Úgy idézte a régi Rómát, mint ahogy a divat idéz valamilyen múltbeli viseletet. A divat szimatot fog arra, ami aktuális, bárhol bújkál az a Valaha bozótjában. Tigrisugrással veti magát a múltba. Csakhogy egy olyan arénában, ahol az uralkodó osztály parancsol. De ha ugyanez az ugrás a történelem szabad ege alatt megy végbe, akkor dialektikus ugrás lesz belőle, aminek Marx fogta föl a forradalmat.

[…] 

XVII

A historizmus jogszerű beteljesítője az egyetemes történelem. A történetírásnak ettől a fajtájától talán még élesebben elüt a materialista történetírás módszere, mint a többitől. Ennek egyáltalán nincs elméleti armatúrája. Eljárása additív: a tények tömegét mozgósítja, hogy kitöltse a homogén és üres időt. A materialista történetírás viszont egy konstrukciós elven alapul. A gondolkodást nemcsak a gondolatok mozgása teszi, hanem megakadásuk is. Ha valahol a gondolkodás egy feszültségteli pillanatban leáll, ez olyan sokkot vált ki, hogy a gondolat ezáltal monáddá kristályosodik. A történelmi materialista csakis ott közelít meg valamely történelmi tárgyat, ahol az monádként áll előtte. E struktúrában a történés messiási megakasztásának jelét ismeri fel, más szóval a forradalmi esélyt az elnyomott múltért vívott harcban. És megragadja ezt az esélyt, hogy kiszakítson egy bizonyos korszakot a történelem homogén lefolyásából; ugyanígy szakít ki egy bizonyos életet a korszakból, egy bizonyos művet az életműből. Eljárásának az a termése, hogy a műben benne van az életmű, az életműben benne van a korszak, a korszakban benne van a történelem egész lefolyása. a történelmi tudás fáján tápláló gyümölcsök teremnek, s belsejükben az idő az értékes, de ízetlen mag.

[…]

(Forrás: Walter Benjamin, Angelus novus: Értekezések, kísérletek, bírálatok, Budapest, Magyar Helikon, 1980.)

A kulturális termelés mezői a lehetőségek terét kínálják a bennük tevékenykedőknek, s ez a tér szabja meg rendszerint – akár tudtukon kívül is – keresésük irányát, minthogy meghatározza a kérdések, az utalások, az – általában a mező vezető alakjainak nevével fémjelzett – szellemi mércék, az egyes irányzatokhoz tartozó fogalmak univerzumát, egyszóval mindazt, amivel tisztában kell lenniök ahhoz, hogy részt vehessenek a játékban. Ez különbözteti meg például a hivatásosokat a műkedvelőktől vagy – a festők szavajárásával – a naivaktól […]. A lehetőségek tere folytán kötődnek egy-egy korszak alkotói korukhoz és a maguk helyzetéhez (lévén a mindenkori problematika a mező sajátos történetének történelmi eredője), s ez biztosítja viszonylagos autonómiájukat is a közvetlen gazdasági és társadalmi környezet meghatározó hatásaival szemben. Ha például meg szeretnénk érteni a mai színházi rendezők döntéseit, nem elégedhetünk meg azzal, hogy feltárjuk a színház gazdasági körülményeivel, az állami szubvenciókkal, a bevételekkel vagy akár a közönség várakozásaival kapcsolatos tényezőket. Vissza kell nyúlnunk a színjátszás történetéhez, az 188O-as évektől máig, mert ebben az időszakban alakultak ki a vitatott kérdések, azaz a színjátszás alkotóelemei, melyekkel kapcsolatban mindegyik, e megnevezésre méltó rendezőnek állást kell foglalnia.

A lehetőségek eme tere túlnyúlik az egyes cselekvőkön, és közös vonatkoztatási rendszerként működik. Ennek következtében a kortárs rendezők, még ha szándékosan nem is utalnak egymásra, objektíve egymáshoz viszonyulnak, mivel összeköti őket a mindegyikükre érvényes szellemi koordináták és vonatkoztatási pontok rendszere.

Az irodalomtudósok sem menekedhetnek meg e logika következményeitől. A következőkben tehát azt szeretném megadni az elméleti alapvetések kifejtésével, hogy mit tekintek a kulturális művek lehetséges elemzési terének.

[…]

Az egyik közismert kiindulási különbség szembeállítja az internalista (belső) vagy formális olvasatokat […] az externalista (külső) olvasatokkal. […] Az első hagyomány, illetve ennek legelterjedtebb formája a lectores – a világ minden irodalomprofesszorának – gyakorlata. Amennyiben ezt támogatja az egyetemi intézmények logikája – a helyzet a filozófia esetében ennél is nyilvánvalóbb –, nem kell beépülnie valamely dogmarendszerbe, megmaradhat doxának[1]. A New Criticism, melynek érdeme e megközelítés világos megfogalmazása, egyszerűen csak a kifejtett elmélet szintjére emelte a „tiszta” irodalom ”tiszta”, azaz a szöveg abszolutizálásán alapuló olvasását. […] E felfogás szerint a kulturális alkotások időbeli és tiszta formák, amelyek tisztán belső olvasatot követelnek, kizárva a meghatározottságokra vagy a történelmi funkciókra való hivatkozást, ami redukcionizmus volna.

Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy elméletileg megalapozzuk e formalista hagyományt – amely mint ilyen független minden megalapozástól, hiszen az intézményi doxában gyökerezik – két irányban indulhatunk el: egyfelől a szimbolikus formák neokantiánus hagyománya, vagy – általánosabban – az egyetemes anropológiai struktúrák felfedezésére törekvő hagyományok felé […]; másfelől pedig a strukturalista hagyomány felé. Az első esetben a kritikusok a műveket önmagukban vizsgáló olvasatok alapján a költői vagy irodalmi ész egyetemes formáinak, a világ költői felépítését megalapozó, történelem feletti szerkezeteknek az újrafelfedezésére törekszenek. Ezt az álláspontot, talán éppen tarthatatlansága miatt, ritkán fogalmazzák meg ilyen világosan, noha átitatja a költőiség, a szimbólum, a metafora és effélék „lényegére” irányuló vizsgálódásokat.

A strukturalista megoldás szellemileg és társadalmilag is erősebb. Ami a társadalmi szempontot illeti, a strukturalizmus átvette az internalista doxát, és a belső olvasatot – mint az időtlen szöveg formális lecsupaszítását, szétdarabolását – tudományos aurával vette körül. A strukturalista hermeneutika[2] […] a kultúra műveit (a nyelvet, a mítoszokat és tágabb értelemben a műalkotásokat) srukturáló szubjektum nélküli strukturált struktúráknak tekinti, amelyek […] sajátos történelmi megvalósulások, tehát ekként kell őket elemeznünk, ám […] anélkül, hogy a művet vagy az alkotókat létrehozó társadalmi vagy gazdasági feltételekre (például az oktatási rendszerre) hivatkoznánk.

[…]

A külső elemzés viszont, amely a társadalmi világ és a kulturális művek viszonyát a tükrözés összefüggésében vizsgálja, közvetlen kapcsolatba hozza a műveket előállítóik, illetve valóságos vagy lehetséges címzettjeik csoportjának társadalmi vonásaival (társadalmi eredetével) – abból a megfontolásból, hogy a művek az ő várakozásaiknak kívántak megfelelni. […]

A külsődleges vagy externális elemzés főként a marxista ihletésű kutatásra jellemző: az egyébként egymástól olyan nagyon különböző szerzők, mint Lukács György, Lucien Goldmann, Franz Borkenau (a mechanikus világkép eredetéről), Antal Frigyes (a firenzei festészetről) vagy Theodor W. Adorno (Heideggerről), megpróbálják a műveket valamely társadalmi osztály világnézetével vagy társadalmi érdekeivel összefüggésbe hozni. Ez az elemzés magától értetődőnek tekinti, hogy egy mű megértése annyit jelent, hogy megértjük azon társadalmi osztály világnézetét, amely állítólag az afféle médiumként ténykedő művészen keresztül fejezte ki magát. […] De tegyük fel, hogy egy mélyebb szinten sikerül megállapítani a mű társadalmi funkcióit, vagyis azokat a csoportokat és „érdekeket”, amelyeket „szolgál” vagy kifejez. Vajon egy lépéssel is előbbre viszi-e ez a mű szerkezetének megértését? […]

A redukcionizmus ezen, általam rövidre zárónak nevezett formájával szemben dolgoztam ki a mező elméletét. Ha figyelmünket kizárólag a funkcióra összpontosítjuk (melyet a […] strukturalizmus […] figyelmen kívül hagyott), elhanyagoljuk a kulturális tárgyak belső logikájának, szerkezetének mint nyelvnek a kérdését. […] A szellemi világok olyan mikrokozmoszok, amelyeknek megvan a saját szerkezete és saját törvényeik vannak. Ezeket a mikrokozmoszokat neveztem én mezőknek, és megpróbáltam leírni működésük általános törvényeit.

[…] Az általam irodalmi mezőnek nevezett társadalmi mikrokozmosz a pozíciók – például a felszentelt művészé vagy az artiste maudit-é[3] – objektív viszonyai alkotta tér, és csak akkor érthetjük meg, mi történik benne, ha minden egyes cselekvőt vagy intézményt az összes többivel alkotott viszonyaival határozunk meg.  Ez a különös univerzum, az „irodalmárok köztársasága” alkotja a maga hatalmi viszonyaival s a kialakult rend megőrzéséért vagy átalakításáért vívott harcaival a termelők stratégiáinak alapját, amelyekkel védelmükbe veszik művészetüket, szövetséget kötnek, iskolákat alapítanak, egyszóval a maguk sajátos érdekeiért küzdenek. Azok a külső meghatározó tényezők, amelyekre a marxisták hivatkoznak – például a gazdasági válságok, a technikai átalakulások vagy politikai forradalmak hatásai – csak akkor érvényesülnek, ha átalakulásokat eredményeznek a mező szerkezetében. A mező megtöri ezeket a hatásokat, mint a prizma a fényt, és csak a mező működési törvényeinek („törésmutatójának”, azaz autonómiafokának) ismeretében érhetjük meg, miféle küzdelem folyik […].

[…]

Annyi bizonyos, hogy a változások iránya a (például stilisztikai) lehetőségek rendszerének történelmileg kialakult állapotától függ, amely meghatározza, hogy az adott mezőben az adott pillanatban mi lehetséges és mi nem. […]

A kulturális művek tudományos elemzése két homológ[4] struktúra megfelelését vizsgálja: a művek (azaz műfajok, formák és témák) szerkezete, valamint az irodalmi mező – az óhatatlanul csatatér formáját öltő erőtér – közti megfeleléseket. […] A termelési mező hatalmi viszonyainak megváltoztatásáért vagy megőrzéséért vívott küzdelmek nyilvánvalóan hatással vannak a küzdelem eszközeit és tétjeit jelentő művek mezejére is […]

Az irodalmi küzdelmekben részt vevő cselekvők és intézmények stratégiája, azaz állásfoglalása (legyen szó akár specifikus, például stilisztikai, akár általánosabb, például politikai vagy etikai álláspontok elfoglalásáról) függ a mező szerkezetében elfoglalt pozíciójuktól, vagyis a sajátos szimbolikus tőke – „hírnévként” vagy elismerésként – intézményes vagy nem intézményesült elosztásától, továbbá a cselekvők (pozíciójuktól viszonylag független) habitusát alkotó hajlamok közvetítésével attól is, hogy mennyiben áll érdekükben megváltoztatni vagy megőrizni az elosztás szerkezetét és ezáltal felforgatni vagy állandósítani a fennálló játékszabályokat. Ugyanakkor ezek a stratégiák az uralkodó helyzetűek és kihívóik harcának tétjein – azaz a feleket egymással szembeállító kérdéseken – keresztül függenek a legitim problematika állapotától, vagyis a korábbi küzdelmekből örökölt lehetőségtértől is, amely rendszerint meghatározza a lehetséges állásfoglalások terét, s ezáltal megszabja a megoldáskeresés irányát, ennélfogva a termelés fejlődését is. Ezért olyan fontos, ha némi szabadságot szeretnénk kivívni magunknak a mező kényszereivel szemben […], hogy kitapogassuk annak az elméleti doboznak a falait, amelynek foglyai vagyunk.

[…]

[1] doxa: vélekedés

[2] hermeneutika: a megértés, magyarázás és értelmezés művészete vagy tudománya

[3] artiste maudit: „elátkozott művész”, a társadalmon kívül vagy annak normáival szemben él

[4] homológ: hasonló vagy azonos eredetű, helyzetű, szerkezetű

(Forrás: Wessely Anna (szerk.), A kultúra szociológiája, Budapest, Osiris, 2003.)