[…]

Amit én az „érzékelhető felosztásának”[1] nevezek, nem más, mint azoknak az érzéki evidenciáknak a rendszere, amelyek egyszerre jelzik egy közösség létezését, és azokat a választóvonalakat, amelyek ebben az egyes összetevők helyét és osztályrészét kijelölik. Az „érzékelhető felosztása” tehát egyszerre rögzíti a közös felosztását és az egymást kizáró részeket. Az osztályrészek és helyek kiosztása a terek, az idő és a tevékenységi formák felosztásán alapul, ez határozza meg azt is, hogyan hajlandó egy közösség az osztozásra, és hogyan veszi ki a részét egyik vagy másik ember ebből az osztozásból. Arisztotelész megfogalmazása szerint az állampolgár az, akinek része van az állam irányításában, és abban is, hogy az állam irányítja. Csakhogy ezt a részesedést megelőzi egy másfajta osztozás, amely kijelöli, kiknek lehet részük a részesedésben. A „beszélő állat” Arisztotelész szerint „politikus állat” (zoon politikon). De a rabszolga, bár érti a beszédet, „birtokolni” nem birtokolja. A kézművesek, mondja Platón, nem foglalkozhatnak a közügyekkel, mert nincs idejük másra, mint a munkájukra. Nem lehetnek más helyen, mert a munka nem vár. Az érzékelhető felosztása láthatóvá teszi, ki lehet részes a közösségben tevékenységétől, illetve tevékenységének térbeli kereteitől függően. „Foglalkozásuk” milyensége ily módon meghatározza közösségbeli kompetenciájukat vagy inkompetenciájukat. Ez határozza meg, hogy láthatóak vagyunk-e egy közös térben, szót kapunk-e a közös dolgokban, stb. A politika mélyén van tehát egyfajta „esztétika”, amelynek semmi köze a politika „tömegek korára” jellemző „esztétizálásához”, amelyről Benjamin beszél. Esztétikán itt nem azt értem, hogy valamely művészeti akarat, a nép gondolkodásmódja perverz módon műalkotásként birtokba veszi a politikát. […] Az idők és terek, a látható és a láthatatlan, a beszéd és a zaj határvonalainak kijelölése ez, amely egyszerre határozza meg a politika mint tapasztalat színterét és tétjét. A politika a láthatóról szól és arról, ami a láthatóról mondható, azokról, akik rendelkeznek a látás kompetenciájával és a kimondás jogával; a terek birtoklásáról és az idő lehetőségeiről.

Ebből az elemi szintű esztétikából kiindulva vethetjük fel az „esztétikai gyakorlatok” kérdését, ahogy mi értjük, azaz a művészeti gyakorlatok áthatóságának formáiként, az általuk elfoglalt hely szerint, aszerint, hogy „mit tesznek” a közösség szeme láttára. A művészeti gyakorlat is „tevékenységi forma”, a tevékenységi formák általános munkamegosztásának része […].

[…]

A művészetnek nevezett jelenséget illetően a nyugati hagyományban valójában három nagy rendszert különböztethetünk meg. Itt van mindenekelőtt az, amit legszívesebben a képek etikai rendszerének nevezek. Ebben a rendszerben a „művészet” nincs-ilyenként azonosítódik, hanem a képek kérdésének rendelődik alá. Van egy típusú létező, a képeké, amelynek két kérdésre kell választ adnia: az eredetére, vagyis igazságtartalmára, illetve a rendeltetésére: arra, hogy mire használják el, és milyen hatást vált ki. […] …nincs művészet, csak mesterségek vannak. […] Ebben a rendszerben az a kérdés, hogyan viszonyul a képek létmódja az ethoszhoz,[2] az egyén és a közösségek életviteléhez. Ez a kérdésfeltevés nem engedi meg, hogy a „művészet” mint olyan individuummá váljon.

A művészet poétikus – vagy reprezentációs – rendszere elkülönül a képek etikai rendszerétől. Az előbbi a művészetet – vagy inkább a művészeteket – a poézis mimézis fogalompárban határozza meg. A mimetikus elv alapjában véve nem normatív elv, amely kimondja, hogy a művészetnek a mintáihoz hasonló másolatokat kell előállítania. Hanem mindenekelőtt pragmatikus[3] elv, amely a mesterségek (a tevékenységi formák) általában vett területén belül különít el bizonyos mesterségeket, melyek sajátos dolgokat, tudniillik utánzatokat hoznak létre. Ezek az utánzatok kétféle ellenőrzésnek vannak alávetve: egyrészt annak, amellyel a mesterségek termékeit a használat során szokásosan ellenőrzik, másrészt annak, hogy a beszéd és a kép megfelel-e az igazság törvényeinek. Ezt a hatalmas műveletet hajtja végre a mimézis fogalmának arisztotelészi kidolgozása, és a tragédia cselekményének juttatott kiváltságos szerep. Ezáltal a költeményben megjelenő tett, a cselekvő embereket megjelenítő akciókat elrendező meseszövés kerül előtérbe, a képen látható létezőt, a modelljéről valló másolatot háttérbe szorítva. […] Így az utánzatok összefüggő területének külső elhatárolását szabályozó elv egyben a halmazba tartozás normatív elve is. Ez fejlődik olyan normatív formákká, melyek kijelölik a feltételeket, amelyek alapján az utánzatokat egyik vagy másik mesterséghez tartozónak ismerhetjük el […]. ezek a normatív formák meghatározzák az ábrázolható és az ábrázolhatatlan elosztását, a műfajok megkülönböztetését az ábrázolt dolgok szerint, a hasonlóság elosztását, a műfajok megkülönböztetését az ábrázolt dolgok szerint, a kifejezésmódok alkalmazási elveit, a műfajok, azaz az ábrázolt témák szerint, a hasonlóság elosztását a valószerűség, megfelelés vagy összefüggés elvei szerint, a művészi ágak elkülönítésének és összehasonlításának kritériumait, stb.

Poétikainak abban az értelemben nevezem ezt a rendszert, hogy a művészeteket – az, amit a klasszikus kor „szépművészetnek” nevez – a tevékenységi formák osztályozásán belül határozza meg, következésképpen kijelöli a tevékenység helyes formáit csakúgy, mint az utánzás értékeléséét. Reprezentációsnak abban az értelemben nevezem, hogy a tevékenység, a látás és megítélés e formáit a reprezentáció, vagyis a mimézis fogalma vezérli. […] a mimézis […] nem művészeti eljárás, hanem a művészetek láthatóságának rendszere. A mesterségek láthatóságának rendszere függetleníti a művészeteket, de egyben a tevékenységek és foglalatosságok általános rendjébe illeszti azt a függetlenséget. […]

Ezzel a reprezentációs rendszerrel áll szemben az a másik, amelyet a művészetek esztétikájának nevezek. Esztétikának, mert a művészet meghatározása már nem a tevékenységi formák megkülönböztetésén belül határozódik meg, hanem annak alapján, hogy a művészet termékei sajátosan érzékelhető létmóddal rendelkeznek. Az esztétika szó ez esetben nem a művészetkedvelők érzékenységéről, ízlésről és gyönyörűségéről szóló teóriára utal. […] A művészetek esztétikai rendszere a művészetet tisztán a különössel azonosítja, és feloldja minden specifikus szabály, a témák, a műfajok és művészeti ágak mindenfajta hierarchiája alól. De ezzel egyben porrá zúzza a mimézis korlátját is, amely a művészi tevékenyégi formákat megkülönböztette az egyéb tevékenységi formáktól, szabályait pedig elválasztotta a társadalmi foglalatosságok rendjétől. a művészet abszolút egyediségét állítja, és ezzel lerombolja ennek az egyediségnek mindenféle gyakorlati kritériumát is.

[…]

Azt mondhatjuk, hogy amit a modernség zavaros megnevezésével illetnek, valójában a művészetek esztétikai rendszere.

[…]

[1] A mű eredeti címe: Le Partage de sensible: Esthétique et politique, vagyis Az érzékelhető felosztása: Esztétika és politika

[2] ethosz: erkölcs, erkölcsösség, erkölcsös magatartás; magatartásminta, viselkedési mód

[3] pragmatikus: gyakorlati

(Forrás: Jacques Ranciére,  Esztétika és politika, Budapest, Műcsarnok, 2009.)