2015

Szövegvizualizációs kísérlet

Szövegvizualizációs kísérlet

Pierre Bourdieu: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához

1993, Babarczy Eszter fordítása, részletek

2015. március 23. - Szövegvizualizációs kísérlet

A kulturális termelés mezői a lehetőségek terét kínálják a bennük tevékenykedőknek, s ez a tér szabja meg rendszerint – akár tudtukon kívül is – keresésük irányát, minthogy meghatározza a kérdések, az utalások, az – általában a mező vezető alakjainak nevével fémjelzett – szellemi mércék, az egyes irányzatokhoz tartozó fogalmak univerzumát, egyszóval mindazt, amivel tisztában kell lenniök ahhoz, hogy részt vehessenek a játékban. Ez különbözteti meg például a hivatásosokat a műkedvelőktől vagy – a festők szavajárásával – a naivaktól […]. A lehetőségek tere folytán kötődnek egy-egy korszak alkotói korukhoz és a maguk helyzetéhez (lévén a mindenkori problematika a mező sajátos történetének történelmi eredője), s ez biztosítja viszonylagos autonómiájukat is a közvetlen gazdasági és társadalmi környezet meghatározó hatásaival szemben. Ha például meg szeretnénk érteni a mai színházi rendezők döntéseit, nem elégedhetünk meg azzal, hogy feltárjuk a színház gazdasági körülményeivel, az állami szubvenciókkal, a bevételekkel vagy akár a közönség várakozásaival kapcsolatos tényezőket. Vissza kell nyúlnunk a színjátszás történetéhez, az 188O-as évektől máig, mert ebben az időszakban alakultak ki a vitatott kérdések, azaz a színjátszás alkotóelemei, melyekkel kapcsolatban mindegyik, e megnevezésre méltó rendezőnek állást kell foglalnia.

A lehetőségek eme tere túlnyúlik az egyes cselekvőkön, és közös vonatkoztatási rendszerként működik. Ennek következtében a kortárs rendezők, még ha szándékosan nem is utalnak egymásra, objektíve egymáshoz viszonyulnak, mivel összeköti őket a mindegyikükre érvényes szellemi koordináták és vonatkoztatási pontok rendszere.

Az irodalomtudósok sem menekedhetnek meg e logika következményeitől. A következőkben tehát azt szeretném megadni az elméleti alapvetések kifejtésével, hogy mit tekintek a kulturális művek lehetséges elemzési terének.

[…]

Az egyik közismert kiindulási különbség szembeállítja az internalista (belső) vagy formális olvasatokat […] az externalista (külső) olvasatokkal. […] Az első hagyomány, illetve ennek legelterjedtebb formája a lectores – a világ minden irodalomprofesszorának – gyakorlata. Amennyiben ezt támogatja az egyetemi intézmények logikája – a helyzet a filozófia esetében ennél is nyilvánvalóbb –, nem kell beépülnie valamely dogmarendszerbe, megmaradhat doxának[1]. A New Criticism, melynek érdeme e megközelítés világos megfogalmazása, egyszerűen csak a kifejtett elmélet szintjére emelte a „tiszta” irodalom ”tiszta”, azaz a szöveg abszolutizálásán alapuló olvasását. […] E felfogás szerint a kulturális alkotások időbeli és tiszta formák, amelyek tisztán belső olvasatot követelnek, kizárva a meghatározottságokra vagy a történelmi funkciókra való hivatkozást, ami redukcionizmus volna.

Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy elméletileg megalapozzuk e formalista hagyományt – amely mint ilyen független minden megalapozástól, hiszen az intézményi doxában gyökerezik – két irányban indulhatunk el: egyfelől a szimbolikus formák neokantiánus hagyománya, vagy – általánosabban – az egyetemes anropológiai struktúrák felfedezésére törekvő hagyományok felé […]; másfelől pedig a strukturalista hagyomány felé. Az első esetben a kritikusok a műveket önmagukban vizsgáló olvasatok alapján a költői vagy irodalmi ész egyetemes formáinak, a világ költői felépítését megalapozó, történelem feletti szerkezeteknek az újrafelfedezésére törekszenek. Ezt az álláspontot, talán éppen tarthatatlansága miatt, ritkán fogalmazzák meg ilyen világosan, noha átitatja a költőiség, a szimbólum, a metafora és effélék „lényegére” irányuló vizsgálódásokat.

A strukturalista megoldás szellemileg és társadalmilag is erősebb. Ami a társadalmi szempontot illeti, a strukturalizmus átvette az internalista doxát, és a belső olvasatot – mint az időtlen szöveg formális lecsupaszítását, szétdarabolását – tudományos aurával vette körül. A strukturalista hermeneutika[2] […] a kultúra műveit (a nyelvet, a mítoszokat és tágabb értelemben a műalkotásokat) srukturáló szubjektum nélküli strukturált struktúráknak tekinti, amelyek […] sajátos történelmi megvalósulások, tehát ekként kell őket elemeznünk, ám […] anélkül, hogy a művet vagy az alkotókat létrehozó társadalmi vagy gazdasági feltételekre (például az oktatási rendszerre) hivatkoznánk.

[…]

A külső elemzés viszont, amely a társadalmi világ és a kulturális művek viszonyát a tükrözés összefüggésében vizsgálja, közvetlen kapcsolatba hozza a műveket előállítóik, illetve valóságos vagy lehetséges címzettjeik csoportjának társadalmi vonásaival (társadalmi eredetével) – abból a megfontolásból, hogy a művek az ő várakozásaiknak kívántak megfelelni. […]

A külsődleges vagy externális elemzés főként a marxista ihletésű kutatásra jellemző: az egyébként egymástól olyan nagyon különböző szerzők, mint Lukács György, Lucien Goldmann, Franz Borkenau (a mechanikus világkép eredetéről), Antal Frigyes (a firenzei festészetről) vagy Theodor W. Adorno (Heideggerről), megpróbálják a műveket valamely társadalmi osztály világnézetével vagy társadalmi érdekeivel összefüggésbe hozni. Ez az elemzés magától értetődőnek tekinti, hogy egy mű megértése annyit jelent, hogy megértjük azon társadalmi osztály világnézetét, amely állítólag az afféle médiumként ténykedő művészen keresztül fejezte ki magát. […] De tegyük fel, hogy egy mélyebb szinten sikerül megállapítani a mű társadalmi funkcióit, vagyis azokat a csoportokat és „érdekeket”, amelyeket „szolgál” vagy kifejez. Vajon egy lépéssel is előbbre viszi-e ez a mű szerkezetének megértését? […]

A redukcionizmus ezen, általam rövidre zárónak nevezett formájával szemben dolgoztam ki a mező elméletét. Ha figyelmünket kizárólag a funkcióra összpontosítjuk (melyet a […] strukturalizmus […] figyelmen kívül hagyott), elhanyagoljuk a kulturális tárgyak belső logikájának, szerkezetének mint nyelvnek a kérdését. […] A szellemi világok olyan mikrokozmoszok, amelyeknek megvan a saját szerkezete és saját törvényeik vannak. Ezeket a mikrokozmoszokat neveztem én mezőknek, és megpróbáltam leírni működésük általános törvényeit.

[…] Az általam irodalmi mezőnek nevezett társadalmi mikrokozmosz a pozíciók – például a felszentelt művészé vagy az artiste maudit[3] – objektív viszonyai alkotta tér, és csak akkor érthetjük meg, mi történik benne, ha minden egyes cselekvőt vagy intézményt az összes többivel alkotott viszonyaival határozunk meg.  Ez a különös univerzum, az „irodalmárok köztársasága” alkotja a maga hatalmi viszonyaival s a kialakult rend megőrzéséért vagy átalakításáért vívott harcaival a termelők stratégiáinak alapját, amelyekkel védelmükbe veszik művészetüket, szövetséget kötnek, iskolákat alapítanak, egyszóval a maguk sajátos érdekeiért küzdenek. Azok a külső meghatározó tényezők, amelyekre a marxisták hivatkoznak – például a gazdasági válságok, a technikai átalakulások vagy politikai forradalmak hatásai – csak akkor érvényesülnek, ha átalakulásokat eredményeznek a mező szerkezetében. A mező megtöri ezeket a hatásokat, mint a prizma a fényt, és csak a mező működési törvényeinek („törésmutatójának”, azaz autonómiafokának) ismeretében érhetjük meg, miféle küzdelem folyik […].

[…]

Annyi bizonyos, hogy a változások iránya a (például stilisztikai) lehetőségek rendszerének történelmileg kialakult állapotától függ, amely meghatározza, hogy az adott mezőben az adott pillanatban mi lehetséges és mi nem. […]

A kulturális művek tudományos elemzése két homológ[4] struktúra megfelelését vizsgálja: a művek (azaz műfajok, formák és témák) szerkezete, valamint az irodalmi mező – az óhatatlanul csatatér formáját öltő erőtér – közti megfeleléseket. […] A termelési mező hatalmi viszonyainak megváltoztatásáért vagy megőrzéséért vívott küzdelmek nyilvánvalóan hatással vannak a küzdelem eszközeit és tétjeit jelentő művek mezejére is […]

Az irodalmi küzdelmekben részt vevő cselekvők és intézmények stratégiája, azaz állásfoglalása (legyen szó akár specifikus, például stilisztikai, akár általánosabb, például politikai vagy etikai álláspontok elfoglalásáról) függ a mező szerkezetében elfoglalt pozíciójuktól, vagyis a sajátos szimbolikus tőke – „hírnévként” vagy elismerésként – intézményes vagy nem intézményesült elosztásától, továbbá a cselekvők (pozíciójuktól viszonylag független) habitusát alkotó hajlamok közvetítésével attól is, hogy mennyiben áll érdekükben megváltoztatni vagy megőrizni az elosztás szerkezetét és ezáltal felforgatni vagy állandósítani a fennálló játékszabályokat. Ugyanakkor ezek a stratégiák az uralkodó helyzetűek és kihívóik harcának tétjein – azaz a feleket egymással szembeállító kérdéseken – keresztül függenek a legitim problematika állapotától, vagyis a korábbi küzdelmekből örökölt lehetőségtértől is, amely rendszerint meghatározza a lehetséges állásfoglalások terét, s ezáltal megszabja a megoldáskeresés irányát, ennélfogva a termelés fejlődését is. Ezért olyan fontos, ha némi szabadságot szeretnénk kivívni magunknak a mező kényszereivel szemben […], hogy kitapogassuk annak az elméleti doboznak a falait, amelynek foglyai vagyunk.

[…]

 

[1] doxa: vélekedés

[2] hermeneutika: a megértés, magyarázás és értelmezés művészete vagy tudománya

[3] artiste maudit: „elátkozott művész”, a társadalmon kívül vagy annak normáival szemben él

[4] homológ: hasonló vagy azonos eredetű, helyzetű, szerkezetű

(Forrás: Wessely Anna (szerk.), A kultúra szociológiája, Budapest, Osiris, 2003.)

A bejegyzés trackback címe:

https://szovegvizualizacio.blog.hu/api/trackback/id/tr207294367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása